BOLDOG NŐNAPOT - vagy mégsem?

AZT HITTED AZ ERŐS NŐ, SZABAD NŐ? Ez az egyik legszebben becsomagolt hazugságunk.

Milyen jól hangzik ez a szlogen, ugye?

Csillog-villog.

Tapsolható.

Posztolható.

Olyan mondat, amit könnyű rátenni valakire, mint egy kitűzőt. Miközben valójában inkább bilincs. Mert amikor egy nőre azt mondják, hogy erős, sokszor nem azt ünneplik, hogy szabad.

Hanem azt, hogy csendben elbírta azt is, amit nem kellett volna.

Hogy nem omlott össze látványosan. Hogy dolgozott, tartott, mosolygott, intézett, kibírta, lenyelte, elsimította. Hogy nem lett „túl sok”. Hogy nem zavarta meg a rendszert a saját fájdalmával.

Most is ezt magyarázod, ugye? Hogy ez rólad nem is annyira szól. Csak valahogy mégis megfeszült a nyakad ettől a pár sortól.

Mert az erő, amit annyian dicsérnek benned, lehet, hogy nem is erő. Lehet, hogy készenlét. Lehet, hogy egy régi túlélési forma, ami olyan korán költözött beléd, hogy már személyiségnek hitted.

Az a kislány, aki hamar megértette, hogy itt nincs nagyon helye a szétesésnek, egyszer csak felnőtt lett...

És milyen ügyes lett.

Milyen megbízható.

Milyen érett.

Milyen elképesztően jól használható.

Csak valahogy közben elmaradt a kérdés: Ki neki a támasza, amikor Ő mindenkié?

Mert a világ az erős nőből általában nem embert csinál, hanem infrastruktúrát.

Családok futnak rajta.

Munkahelyek épülnek rá.

Kapcsolatok kényelme támaszkodik a vállára.

Ő az, aki emlékszik.

Visszahív.

Megoldja.

Kibékít.

Összerakja.

Előre gondolkodik.

Visszafogja magát.

És ha kell, még a saját sírását is kulturáltan időzíti. Mint egy Excel-tábla, csak hússal és idegrendszerrel.

Azt hitted, az erős nő szabad nő. Pedig sokszor csak olyan nő, akinek sosem volt biztonságos gyengének lenni. Ez a rész fáj. Mert lerántja a glóriát arról, amit egész életében jutalomként kapott:

„De hát te olyan erős vagy.”

Igen.

És?

A dicséret néha csak a magára hagyás udvarias formája. Mert akit erősnek neveznek, attól ritkábban kérdezik meg, hogy van. Akit erősnek látnak, annál természetesnek veszik a terhelhetőséget.

Az erős nő mítosza valójában nagyon kényelmes mindenkinek. Csak annak nem, aki benne él. Mert amíg erős vagy, addig nem kell észrevenni, mennyire fáradt vagy. Amíg bírod, addig senkinek nem kell odébb húznia a saját kényelmét. Amíg tartod magad, addig mindenki elhiheti, hogy ez neked nem kerül semmibe.

Pedig kerül.

A testeben először:

Szorító mellkasban.

Álkapocsban őrzött dühben.

Gyomorban forgó készenlétben.

Abban a furcsa fáradtságban, amit nem alszol ki.

Mert nem a tested merült le először, hanem a bizalmad.

Hogy lehet kérni anélkül, hogy teher lennél?

Hogy lehet nemet mondani anélkül, hogy szerethetetlenné válnál?

És itt szokott előbújni a belső hang is, az a régi, fegyelmezett kis katona benned:

„Ha én nem tartom magam, akkor az egész szétesik.”

Csak az igazán kegyetlen rész az, hogy sokszor már nem is a világ esne szét. Csak egy szerep, amit túl régóta játszol.

Az erős nő nem mindig erős.

Néha csak jól kiképzett.

Néha nem önazonos, hanem túlalkalmazkodott.

Néha nem nyugodt, csak lemondott arról, hogy valaha első lehessen a saját életében.

És persze erre a kultúránk még rá is bólint. Mert a hasznosságot összekeverjük az értékkel. Mert a női önfeladást még mindig könnyebb nemességnek nevezni, mint veszteségnek.

Mert a csendes helytállás olyan szép kívülről.

Csak belülről nem szép.

Belülről magányos.

Belülről hideg.

Belülről néha annyi az egész, hogy ülsz este a félhomályban, és nem is tudod, pontosan mi fáj - csak azt, hogy semmi nem esett szét körülötted, mégis mintha te

hiányoznál valahonnan. Ezért (szerintem) az „erős nő” nem feltétlenül dicséret. Sokkal inkább kórtörténet tapsviharral.

És mégis van ebben valami halk, makacs fény.

Nem a pátosz fénye.

Nem a „minden rendben lesz” olcsó neonja.

Hanem annak a felismerése, hogy nem veled van baj, amiért belefáradtál ebbe a szerepbe.

Talán most először nem gyengülsz, hanem abbahagyod a hadviselést magad ellen. Mert lehet, hogy nem erős vagy - csak túl régóta küzdesz az árral szemben...vagy csak régóta nem engedi a társadalom, hogy IGAZI NŐ legyél?

ÉLJENEK A FEMINIM, MÉGIS ERŐS, SZERETETRE MÉLTÓ NŐK, AKIK NÉLKÜL SEMMIT SEM ÉRNE EZ A VILÁG.